Síelni indultunk az 5 éves lányommal, március 14-én, csütörtökön. Mindössze 4 órás út állt előttünk, ezért nem siettük el az indulást.

Délután 2 körül hagytuk el Budapestet. Eső esett, és bár napok óta hallani lehetett a közelgő rossz időről, ennek akkor még nyomát sem láttuk. Indulás előtt mindenesetre igyekeztem tájékozódni, de sehol sem találtam olyan információt, ami megkérdőjelezte volna az utazást. Ezt látszott az is igazolni, hogy csak Tatabánya környékén kezdett havazni. Mindenesetre vittem magammal hóláncot és persze a kocsin téli gumik voltak. A havazással együtt a forgalom is lassult, majd egy idő után már csak a belső sávban lehetett haladni, mert a külsőben szinte összefüggő sort alkottak a kamionok. Bár egész úton a rádiót hallgattam, egyetlen országos, vagy helyi adó sem figyelmeztetett bennünket a küszöbön álló bajra. Bábolna előtt nem sokkal, egy benzinkútnál álltunk meg, hogy együnk valamit. Ott sem szólt nekünk senki arról, hogy pár kilométerrel arrébb már hatalmas dugó alakult ki. Pedig akkor még lett volna lehetőségünk visszafordulni. Így hát újból elindultunk, de 10km után megállt velünk a kocsisor.

Csak vártunk és vártunk, de semmi nem történ. Megjegyzem, hogy addig sem egy hókotrót, sem egy rendőrautót nem láttunk.  Viszont csúszkálva araszolgató kamiont annál többet. Pedig ekkor még lett volna lehetősége a hatóságoknak arra, hogy letereljék a nehéz teherautókat a pályáról, vagy parkolókba, benzinkutakhoz irányítsák őket. Valahol Bábolna közelében, a 99-es és a 100-as kilométer között akadtunk el. Ekkor úgy 16.00 felé járhatott az idő. Két-három órai türelmes várakozás után, kezdtem aggódni. Felhívtam hát a 112-es segélyhívó számot. Az ügyeletes, egy hölgy, kedvesen közölte, hogy mi már a győri rendőrkapitányság „felségterületéhez” tartozunk, ezért megpróbál odakapcsolni. De ne reménykedjek, mondta, már ők sem tudnak kommunikálni a győri kollégáikkal. „Káosz van, uram, nem tudunk semmit tenni!” Arra a kérdésemre, hogy miért nem terelik le a pályáról a kamionokat, azt válaszolta, hogy nincs hova! Majd közölte, hogy nem tudja mikor sikerül a torlaszt felszámolni, várjunk türelmesen. „De mi van, ha itt valakinek orvosra lenne szüksége”- vetettem közbe. „Jajj, ilyet ne is mondjon! Még belegondolni is rossz” (sic!) – jött a cseppet sem megnyugtató válasz. (Ezeket a beszélgetéseket állítólag rögzítik, úgyhogy bizonyára visszahallgatható a BM-ben.)

Így hát békésen üldögéltünk az autóban és bámultuk a szemben lévő oldalon, Budapest felé zavartalan forgalmat. De nem történt semmi. Legfeljebb annyi, hogy előttünk néha láttam kék villogókat, és némi mozgást is, ami azzal a reménnyel töltött el, hátha hamarosan tovább mehetünk. De éjjel kettőre megszűnt előttünk minden mozgás. Ekkor jöttem rá, hogy magunkra hagytak minket! Nem jön értünk senki, nem fog rajtunk senki segíteni, az autóban fogunk éjszakázni! Elég kétségbeejtő felismerés volt ez! Főleg, hogy közben a szembe jövő oldalon továbbra is háborítatlanul lehetett közlekedni. Csak a szalagkorlátot kellett volna „átugranunk” ahhoz, hogy kiszabaduljunk. Illetve küldhettek volna hozzánk segítséget Győr irányából, de nem tették.

Némi szerencsénkre éppen egy kamion vesztegelt mellettünk, ami jórészt lefogta a szélrohamokat, így legalább a hó nem temette be a kocsinkat. Ezért nem is állítottam le a motort. Volt tehát fűtésünk, a benzinkútnál pedig vettem enni és inni valót, ami reggelig kitartott. Az igazi nagy kihívást az jelentette, hogy miként oldjam meg tomboló hóviharban a pisilést egy 5 éves kislánnyal… Nem volt egyszerű!

Próbáltunk aludni, de a szélrohamok iszonyatosan rázták a kocsit. Illetve azért sem mertem nagyon elaludni, mert reménykedtem abban, hogy hátha egyszer csak újra elindulhatunk. De nem ment senki sehová. Az előttünk álló autót pedig lassan teljesen betemette a hó.

Közben a kislányom egyre jobban félt. Folyton azt kérdezgette, hogy ugye nem lesz semmi bajunk? Vigasztaltam, de rájöttem, hogy igazából már én sem vagyok biztos a dologban. Mi lesz, ha elfogy a benzin? Kint mínusz 5 fok van, de a szél miatt legalább mínusz 10 fok a hidegérzet. Meddig leszünk itt? Mikor mehetünk már tovább? Egyre abszurdabbnak találtam a helyzetünket. Itt állunk Európa közepén, a XXI. században, egy fejlett Uniós tagállam fizetős autósztrádáján és pont annyira nyomorult az állapotunk, mintha a világ valamelyik Istentől elhagyott zugában lennénk, a semmi közepén.  Részben, hogy valamivel múlassam az időt, részben pedig a tájékozódás miatt, hajnalban üzengetni kezdtem a Facebook-on. Pár óra alatt kirajzolódott előttem az egész elkeserítő helyzet! Sok ezer hozzánk hasonló ember volt kénytelen a fagyos éjszakát az autójában tölteni, reménytelenül.

Valaki azt írta, hogy bontsuk ki az elválasztó szalagkorlátot és így szabadítsuk ki magunkat. Ahogy kivilágosodott  el is indultam villáskulcsot keresni, de az egyik mögöttünk álló sorstárs leintett, mondván: már a Budapest felé menő sávok is járhatatlanok. Később megláttam egy tűzoltót, bár korai volt az örömöm, mert mint kiderült pár kocsival hátrébb, ők is elakadtak és ő is segítségért indult. Kérdeztem tőle miért nem hívja a társait rádión? „Lemerült”- volt a válasz és már baktatott is tovább.

Úgy délelőtt 9-10 óra felé aztán újból emberek jelentek meg az autónknál. A közeli Nagyszentjánosból jöttek, forró teát hoztak és kérdezték nem akarunk-e bemenni velük a faluba, az ottani melegedőbe.  Kicsit tétováztam, mert azt reméltem, hogy hamarosan ideérnek a mentőcsapatok és mehetünk tovább. Újból felhívtam hát a 112-t. Ezúttal már a győri kapitányság ügyeletesével beszélhettem. Azt tanácsolta, hogy maradjunk az autóban, mert a katonák lánctalpas járművekkel elindultak Tatabányáról. Igaz, tette hozzá, már tegnap este indulniuk kellett volna, de ez csak ma reggelre sikerült. (sic!) Na, gondoltam az se lesz hamar, amíg ideérnek, elég volt az autófogságból. Akkor már 16 órája ültünk ugyanis a kocsiban. Elfogadtam, hát a nagyszentjánosiak szívességét, ott hagytam az autópályán a kocsit, és bementünk a faluba.

Mint kiderült, a polgármester asszony látva és hallva a híreket már előző nap intézkedett! Hajnalban a helyi téesz traktorai megtisztították az autópályához vezető 2 km-es utat és megkezdődhetett az M1-esen rekedtek mentése. Az iskolát és az óvodát megnyitották melegedőnek, az asszonyok pedig májkrémes és lekváros kenyereket kentek, teát, kávét főztek. Hoztak takarókat, hálózsákokat is, így az iskolában aludni is tudtak a szerencsétlenül járt autósok. (Sokan közülük sajnos ott töltötték a péntek éjszakát). De nemcsak elláttak bennünket, hanem folyamatosan tájékoztattak is. Minden annyira jól szervezett volt, hogy arra gondoltam biztosan valamilyen központi utasításra történik az egész. De kiderült, hogy szó sincs erről. A nagyszentjánosiak önként, a saját idejükből, a saját költségükön mentették, akit csak tudtak! Mindezt óriási együttérzéssel, kedvességgel, önzetlenséggel! Még most is elszorul a torkom, ha rájuk gondolok!  Óriási köszönet és örök hála egész Nagyszentjánosnak!

Miközben kortyoltuk a forró teát a melegedőben, kaptam egy telefonos üzenetet a BM-től: Maradjak a kocsiban, majd ők megmentenek! Kár, hogy nem tudtam visszaüzenni nekik! Szívesen megírtam volna, hogy már elkéstek, egy kis falu lekőrözte a hivatalos mentőcsapatokat! Azt is Nagyszentjánosban tudtam meg, hogy osztrák hókotrók indultak el a segítségünkre. Mindez pont március 15-én. Hát elég érdekes volt!

Délután 4-re aztán kiásták az autónkat és végre tovább mehettünk. Ahogy elhagytuk Győrt, mintha egy másik országba tévedtünk volna. Szinte csak nyomokban láttunk havat, az autópálya szinte száraz volt. Mint utóbb kiderült, mindössze egy kb. 30 km szakasz volt csak járhatatlan az M1-esen. Utólag úgy gondolom hatalmas szerencsénk volt. Nem esett bajunk, megúsztuk az egészet. A legrosszabb talán a reménytelenség, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség volt.

És még valami. Nem mond igazat az, aki azt állítja, hogy nem lehetett volna gyorsabban kiszabadítani a hótorlaszokba rekedt autósokat. De az is igen takarékosan bánik az igazsággal, aki azt állítja, hogy a hatóságok mindent megtettek az emberek mentéséért, előre figyelmeztettek mindenkit és különben is az ember saját maga felelős azért, hogy baja került. Lehet. De az államnak kötelessége a bajbajutott polgárait menteni. A biztonsághoz való jog ugyanis benne van az alkotmányban. Ha valakit elüt az autó, akkor is jön hozzá a mentő, ha ő volt a hibás.

Persze azok a tűzoltók, rendőrök, katonák, akik a jeges szélben, erejüket megfeszítve mentették az embereket, minden elismerést megérdemelnek. De a feletteseik, azok, akiknek a meleg szobában ülve gyors és szakszerű döntéseket kellett volna hozniuk, messze alulteljesítettek!

Végül is a civil összefogás, az állampolgári szolidaritás lett úrrá a káoszon!  

Rédei Ottó

Fotó: kisalfold.hu